A 2000-es Fordított kánon című olasz-amerikai film zenéje egyenesen zavarba ejtő. Morricone-ra kevésbé jellemző módon meglehetősen bonyolult szerkezetű, de mivel ez az alkotás alapvetően egy zseniális - magyar - zenészről szól, így aztán mégis csak indokolt. ( Hasonlóan az Óceánjáró zongorista legendájához, csak ott a hegedű helyett a zongora a főszereplő. )

Amikor ezt a szerzeményt meghallottam, kétségeim támadtak, hogy egyáltalán Morricone szerezte-e. Egy kicsit olyan, mintha a kritikusait akarta volna vele felbosszantani - tessék, tudok én ilyet is írni! Egy briliáns hegedűművész számára is kihívás ez a tempó és összetettség, nyilván ez volt a cél, ez szerepelt a forgatókönyvben. A zongora ezúttal csak mellékszereplő, de ettől függetlenül fontos szerepe van, ez is része a történetnek.

A brutális tempót mindig a legjobb helyen lassítja be a Maestro, így nem fáradunk el a fináléra sem. Az építkezés tökéletes, és magabiztosan halad a végkifejlet felé, melyben zúgnak a harsonák. Ne feledjük, hogy a kis Ennio trombitán kezdte munkásságát!

Pazar szerzemény, minden tekintetben tökéletes, és egyenesen félelmetes, szinte már dühös, flúgos futam, amely bátran tekinthető erődemonstrációnak.