Morricone-ra valahogy nem a televízió kapcsán gondolunk, hiszen "filmzeneszerzőként" ugrik be inkább mindenkinek. Első találkozásom a Maestro művészetével egyébként nekem éppen a tévében volt, sose felejtem el. Óriási hatással volt rám a Marco Polo című sorozat zenéje, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Ebben az időszakban már bőven válságban volt a Cinecitta, az alkotók figyelme pedig az egyre népszerűbb televízió felé fordult. Morricone is sok tévéfilmsorozathoz, miniszériához vagy televíziós filmhez készített zenéket, ilyen volt 1997-ben az Il Quarto Re, azaz A negyedik király. A tősgyökeres római zeneszerző gyakran fogad el felkéréseket katolikus-keresztény témájú alkotásokhoz, ez is egy ilyen. 

Az Exultat nagyon összetett zenemű. Első hallásra nekem egyenesen visszataszító volt, az alapot jelentő nyekergés elriasztott. Később mégis pont ez húzott vissza, hiszen annyira megkapó és egyszerű. Az az elképesztő Morricone-ban, hogy a legkisebb egységtől indulva hihetetlen dallamokat tud felépíteni, az Exultat pedig tényleg messzire jut. Hat perces szerzemény, fokozatosan pakolja fel a rétegeket, egészen a kórusig. Nagyon tetszik, hogy az egyszerű, ciklikusan ismétlődő alaptéma mellett, mögött kibontakoznak a további sávok. És mondanom sem kell, hogy ezek összessége milyen szépen cseng együtt a téma legvégén. 

Az "örvendezés" ( kb. így fordítható az Exultat ) tényleg jó cím, az ember lelke szó szerint megtelik szeretettel és nyugalommal, ha figyelmesen végighallgatja ezt a szerzeményt. Ennio Morricone ezúttal is bizonyította, hogy számára nem létezik kis munka, ha jön az ihlet, könnyedén lendíti meg a varázspálcáját.