A L'Arena az egyik olyan Ennio Morricone szerzemény, amit gyakran szoktam megmutatni, így, ezzel a videóval, filmszerető ismerőseimnek. Az 1968-as Sergio Corbucci western, A Zsoldos ezen zenei motívuma ismerős lehet a Kill Billből is, ez volt az a zene, amely a Menyasszony "feltámadása" alatt csendült fel. 

Az a jelenet is roppant hatásos, amikor Beatrix Kiddo a koporsóból kiszabadul, méltó hozzá a L'Arena elképesztő drámaisága, de úgy gondolom, a nyomába sem ér az eredetinek. Tarantinóról köztudomású, mennyire rajong az olasz westernekért, Corbucci és Morricone munkásságáért, szépen nyomon követhető a filmjein. Egy igazi "rajongó", ennek megfelelően is bánik az alapanyaggal, zseniálisan, de alázattal remixel.

Mai szemmel nézve A Zsoldos tulajdonképpen nézhetetlen. De legalábbis nehéz darab. Kicsit azt éreztem, hogy "elszabadult a pokol" a forgatáson, és ezt még a rutinos Corbucci sem tudta megakadályozni. Vagy csak szimplán az őrületet akarta megmutatni az egyébként meglehetősen sematikus sztoriban, ami azért igen sok morális kérdést vet fel, természetesen az italo westernek közönségbarát módján. Az idealista forradalmár, Paco és lelketlen ellenfele, Ricciolo  elkerülhetetlen végső összecsapása azonban furcsa színezetet kap a címszereplő "Polák" személyében. Szó sincsen fekete-fehér kofliktusról, mint azt a klasszikus amerikai westernekből megszokhattuk, sokkal inkább A Jó, a Rossz és a Csúf hármasa jut az ember eszébe, teljes joggal. Adott három figura, akik csak első ránézésre jók vagy rosszak, karakterük ennél jóval bonyolultabb. A mérleg nyelve a Franco Nero által alakított zsoldoskatona, aki ugye jó pénzért bárkit megöl.

A csúcsjelenetben sem áll egyik oldalra sem, megadja az esélyt a porondmesternek és a bohócnak is, de azért jobban örül Paco győzelmének a végén.

A film csúcspontján tehát ők hárman láthatók egy arénában, ezt a nevet viseli Morricone ehhez írt szerzeménye is. Hihetetlenül egyszerű, de éppen ezért nagyszerű képsorok követik egymást. A Polák fegyvert és egy-egy töltényt ad az ősi ellenfeleknek, és szabályszerűen levezényli a párbajt. A rodeóbohócként dolgozó Paco és a porondmesteri hacukában feszítő Ricciolo között alapból elképesztő a feszültség, de Corbucci éppen olyan nagyszerűen építi egyre feljebb és feljebb, ahogy Morricone is építkezik a saját nyelvén, a zenén keresztül. Az utolsó harangkongatás előtt már mindenki azt várja, hogy lőjenek már, de csak nem jön a megváltó durranás. A végére még egy csavar érkezik, a befejezés pedig lírai: a bohóc végül halálra sebzi a porondmestert, akinek szíve felett vértől vöröslő léket kap a fehér virág. A zene még Ricciolo földre dőlésében is szerepet játszik, de egyébként is végig érezhető, hogy a motívumra lett leforgatva az egész jelenet.  Alig van szöveg alatta, és nem is szükséges:  a zene beszél ( meg a kép ), nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire zseniálisan.